Veidinger blog

Sokat olvastam, hallottam erről a távoli országról, melynek meglátogatására most bátorodtam fel.

Utazásomhoz a Qatar Airways légitársaságot választottam, mely Budapestről egy rövid bukaresti megszakítással repül Dohába. Most még a régi – regionális forgalomra méretezett – terminál üzemel, és ontja–fogadja éjjel - nappal a rengeteg utast. Jövőre átadják az új repülőteret, mely eleinte 24 millió, 2015-től pedig több mint 50 millió utast tud „kezelni”.

Rövid várakozás után repültem tovább Cebuba, ahova kilenc órás repülés után helyi idő szerint kora délután érkeztem meg. Számunkra 21 napon belüli tartózkodás esetén nem kell vízum. Fejlődő országok viszonylatában rendkívül gyorsnak nevezhető útlevélkezelés után egy még gyorsabb pénzváltás következett, majd 100 euronyi peso birtokában taxival az előre lefoglalt szállásomra „hajtattam”. Megérkezésemkor rögtön kifizettem a szállodaszámlát bankkártyával (110 USD 5 éjszakára meleg büféreggelivel kétágyas szobában egyedül), ami – mint hazaérkezésemkor megtudtam - bankszámlám azonnali zárolását vonta magával. Veszélyes vizekre eveztem…

Azt tudtam, hogy az árak alacsonyabbak mint az itthon megszokottak, de azt, hogy 100 euro pazarlásmentes elköltése 6 nap alatt fejtörést fog okozni, azt nem gondoltam.

Ízelítő az árakból magyar forintban:
- Helyi BKV (értsd ez alatt iránytaxi mikrobusz): 35 Ft
- Szigetközi hajójegyek (30 perc körüli hajókázás): 50-60 ft
- Kikötői illeték: 5 ft
- Legdrágább étel a szállodám étlapján 1200 ft
- Utazás taxival: 1km cca 60 ft

Cebu egy meglehetősen nagy sziget, melynek bejárását eleve nem terveztem. Azt viszont igen, hogy a hegyeken átkelve a túlsó oldalra eljussak. Három napon át sikertelenül próbálkoztam gyalogosan, folyton eltévedtem. Negyedik napon motorizáltam magam, és iránytaxik igénybevételével, mindig hegynek felfelé haladva próbálkoztam. Több helyen megszakítottam utamat, gyönyörködtem az élővilágban, a hegyekben, a kilátásban. El voltam ragadtatva, kikerülve a város zsúfolt, kipufogógáztól, magas páratartalomtól fuldokló nyomorúságos valójából. Majd egy újabb járműbe beszállva, - amiről azt gondoltam, hogy már a túlsó oldalra visz, lefelé a hegyről – visszajutottam a kiindulási pontra. Legkínosabb az volt, hogy ezzel viszont nem voltam tisztában, nem tudtam, hogy hol vagyok. GPS szerkezetem viszont rámutatott a szomorú valóságra. Negyedszer sem sikerült……!

A gondom az volt ezekkel az iránytaxikkal, hogy nem európai ember méretére készültek. Ezáltal menet közben igazán nem láttam ki, mert az én szemmagasságomban már a karosszéria fémszerkezete volt. Pedig sem ablak, sem ajtó nem zavarta volna a kilátást, mert azzal nem rendelkeznek ezek a szerkezetek.

Amit viszont láttam a több mint 100 kilométeres gyaloglás során: rengeteg ember, mérhetetlen nyomor sokaknak, és gazdagság keveseknek. Utcákon, temetőkben élő családok. Szép, nyugodt erdei települések. Életemben először ettem jackfruit nevű gyümölcsöt, sokat hajókáztam, jártam két közeli szigeten, fürödtem az óceánban, és néztem a rengeteg embert. Különösen sok a gyerek. Mondhatni nagyon sok… Aranyosak, barátkoznak, az egészen kicsik szókincse még szerény, a „give me money” kifejezésre korlátozódik. Egyébiránt minden írástudó beszél angolul. Az összes hivatalos felirat angol nyelvű, a médiák angol és helyi nyelveken is elérhetők. Furcsa látni, hogy két, szemmel láthatóan helybéli angolul beszélget, az emberek angolul telefonálnak. A gyorsétteremben a kiszolgáló angolul szólítja meg a helybélit, majd a törzsi nyelvén szól hátra a kollégájának. Repülőn mellettem ülő férfi mesélte, hogy Fülöp-szigeteken 16 különböző nyelvet beszélnek, amik annyira különbözőek, hogy az angol a közös nyelv, amit minden írástudó megért.

Aki teheti külföldön vállal munkát. Fülöp-szigetek népe a Perzsa-öbölre „szakosodott”. Sokan dolgoznak Szaud-Arábiában, Dubaiban, Kuwaitban, Katarban. Az angol nyelvtudás külön előnyükre válik.

A közbiztonság híresen rossz. Mindenütt biztonsági őrök, legtöbbjük fegyverrel felszerelve.

A McDonald’s étteremben fegyveres őr nyitja az ajtót. Áruházba, csak csomagvizsgálat után lehet bejutni. Itt a robbanóanyagtól félnek. Sötétedés után az utcára kimenni nem jutott eszembe.

A nemzetközi repülőtér egy külön sztori. Miután kétszer átvilágították a kézipoggyászomat, átmentem két biztonsági kapun, levettem a cipőmet egy bácsi, egy „bűvös fa bottal” még megvizsgálta a hátizsákomat közvetlenül a repülőbe való beszállás előtt. Vajon mit tud ezzel a bottal?

Az általános, hogy sokkal több embert foglalkoztatnak adott munkára, mint ez nálunk szokásos. Valószínűleg a foglalkoztatáspolitika része. Igyekeznek a lehető legtöbb embernek valami munkát biztosítani. Különösen szembeötlő ez az áruházakban, szállodákban.

Hazafelé jövet Dohában kilenc tranzitban töltött óra alatt volt lehetőségem szisztematikusan átvizsgálni a vámmentes áruház kínálatát. Akinek egy kicsi pénze is van, nem jön ki vásárlás nélkül!

Érdekes, távoli ország. Meglátogatását ajánlom elsősorban azoknak, akik már több ázsiai területet megjártak. Nem „első élményes” országként javaslom. Valójában visszagondolva ”fehér emberrel” elvétve találkoztam. Inkább csak a repülőtéren. A turisták elsősorban Malaysiából, Koreából Szingapúrból érkeznek.

Tavaly júliusban már volt repülőjegyem Bariba, de itthon is nagyon meleg volt. Jól döntöttem, hogy januárra toltam el a kirándulást.

Foglaltam szállást három éjszakára közvetlenül a szállásadótól egy Bed and Breakfast szálláshelyen a repülőtértől nem túl messze, amit gyalogosan meg tudtam közelíteni.
Nem mertem bevállalni a szokásos szállásfoglaló portálon való foglalást. Féltem egy esetleges havazás okozta járattörléstől, mely esetben az utazás meghiúsulása miatt, az első éjszaka árával megterhelik bankszámlámat.

Hó szerencsére nem volt Budapesten, Bariban pedig gyönyörű napos idő fogadott.
Nagy nehezen megtaláltam szálláshelyemet, ami egy zárt lakóparkban volt. Nem volt otthon senki. Kezdett esteledni, és ezzel a levegő lehűlni. Felhívtam a kiírt telefonszámot. Kiderült, hogy engem itt nem várnak… Persze semmi baj, a hölgy apukája fél órán belül ott lesz. Kíváncsi voltam, hogy mennyi a Dél-Olasz 30 perc. Persze egy óra! Néhány perccel a hívás után kaptam egy SMS-t a hölgytől, melyben érdeklődött, hogy valójában én hol is vagyok, ugyanis egy másik városban is van ilyen szállodájuk..! Minden jó, ha a vége jó, megjött apuka, beengedett, Ákos happy!

Másnap elutaztam Alberobellóba, ahol a világörökség részeként kúp alakú, mészkőből épült, trullónak nevezett lakóházakban laktak, laknak a helyi polgárok. Külön érdekes ezen épületek fedése, mely lapos kövecskékkel kerül megvalósításra.

Miután kicsodálkoztam magam, visszavonatoztam Bariba.

Másnapra – vasárnapra – azt terveztem, hogy elmegyek – szintén vonattal – Altamurába.
Érdekes kirándulásnak ígérkezett, egy másik régi dél-olaszországi város meglátogatása. Ami sajnos nem realizálódhatott, mivel a helyi vasúttársaságok, úgy általában, és teljes mértékben vasárnap nem dolgoznak. Kimentem a Bari Főpályaudvarra, és szembesültem a ténnyel, hogy egész nap, csak néhány Trenitalia által üzemeltetett intercity vonat áll meg itt. A pályaudvar és környéke szinte kihalt.

Így az egész napot a város templomai, és poliphalászai megtekintésével töltöttem.

A kikötő mellett jelentős területen – nem tudok jobb kifejezést – dolgozzák fel, és árulják a frissen fogott polipot az erre szakosodott szakemberek.

Ezt még én nem láttam sehol! Rázogatják lavórokban, kádakban vízben az állatokat, miközben valószínűleg „béltartalmuk” kiürül. Ezt abból lehet látni, hogy habos, zavaros lesz a víz. Azokat a példányokat, melyeket fagyasztva, vagy szárítva kívánnak értékesíteni, csapkodják a betonhoz, illetve egy mángorló fával ütik folyamatosan, mint régen a patakban mosó nők a ruhát. Próbáltam kilesni a mesterség fortélyait, de még maradtak hiányosságaim…

Harmadik nap délelőttjén megnéztem a helyi temetőt, mely az általam eddig látottak közül a legszebbek, és legkülönösebbek egyike. Majd kisétáltam a repülőtérre és hazajöttem.

Ajánlom ezt a vidéket mindazoknak, akik kedvelik Itáliát, úgy általában, és az őszi, téli, tavaszi magyar valóságból egy melegebb égtájra vágyakoznak. Mindezt kedvező árú Wizzair repülőjegy birtokában megtehetik!

Még 2009-ben történt, hogy november közepén egy szál hátizsákkal nekiindultam eme két „különleges igazgatású terület” státusszal rendelkező kínai országrészt meglátogatni.

Nem volt az időjárás kegyes hozzám, pont egy hidegfront betörés közepette érkeztem. Ami erős szelet jelentett, illetve reggelente fagyponthoz közeli hőmérsékletet. Napközben közel 20 fokra felmelegedett ugyan, de a kis hátizsákom tartalma a várható időjárásra volt összeállítva. A helyiek erősen naftalinos télikabátban, sálban, kesztyűben közlekedtek. Már akinek volt ilyen ruhadarabja.

Hong Kong repülőteréről közvetlenül Macaoba utaztam hajóval. Mindkét területre vízum nélkül lehet utazni, viszont ugyanolyan útlevélvizsgálat, regisztrációs kártya kitöltési kötelezettség van, mintha „kívülről” érkezne az ember. A fizetőeszköz is különbözö. Hong Kongban dollár, melynek árfolyama az USD-hez rögzített, Macaoban pataca, melynek árfolyama HKD-hez rögzített.

Macao bolygónk legnagyobb forgalmú szerencsejáték paradicsoma. Özönlik a sok kínai polgár, és költi pénzét a luxusszállodákban lévő kaszinókban. Érződik a gazdagság szaga a volt portugál gyarmaton. Az ékszerboltok választéka a nálunk megszokottól némileg eltér. Az arany és platinaékszereket, órákat briliáns borítja. „Hagyományos” ékszereket gyakorlatilag nem árulnak. Briliánsból sem az aprócskákat kínálják. A legdrágább briliáns karkötővel kombinált óra – amivel én találkoztam- 22 millió forintba került.

Árulnak viszont az üzletek sok szárított csuda dolgot. Többek között állati nemi szerveket is rendkívül magas árakon, súlyát unciában mérve.

A szállodák színvonalasak, némelyik lenyűgöző. Áraik kedvezőek. Egész délután bámészkodtam a városban, felmentem a Macao Toronyba ahonnan látható az egész terület. Másnap szintén hajóval visszautaztam Hong Kongba. Mehettem volna helikopterrel is, de valamiért nem tettem…

Ez egy fantasztikus világ. Egyrészt az, amit a tévében, filmekben láthatunk, másrészt teljesen más.

Negyven, hatvanemeletes toronyházak tömkelege, spirál alakban kígyózik a dombokon milliók lakhatását biztosítva Hong Kong és Kowloon szigeteken. Félórás hajókázással viszont olyan szigetekre juthatunk, ahol egyszintes hagyományos házakban halászok élnek, és csónakokkal nap, mint nap halászni mennek, vagy kagylókat tenyésztenek. Más szigeten őserdőben sétálhatunk. Szent helyekre juthatunk, ahol kígyók őrzik az ősök emlékét. Ezt onnan tudom, hogy egy közel három méteres példánnyal személyesen sikerült találkoznom.

A tömegközlekedés rendkívüli módon fejlett, és olcsó. Saját személygépkocsi használata viszont igazi luxus. Használnak egy Octopus nevezetű kártyát, mely egy nem személyhez kötött bankkártya. Bárki válthat ilyet metró állomosokon akár már 3000 forintnyi összeg fejében. Ezzel fizethet egy érintéssel minden közlekedési eszközön, éttermekben, üzletekben, szinte mindenhol. Feltöltheti készpénzzel, vagy utalhat rá a számlájáról. Hazautazáskor a repülőtéren cca. 150 forintnyi költség felszámolása után a kártyán nyilvántartott összeget készpénzben visszafizetik. Fantasztikus találmány!
Ezen az ezer négyzetkilométeren olyan mértékben zsúfolódott össze a lakosság, hogy a nagy részén egyedül érezheti magát az ember. Van golfpálya, botanikus kert, állatkert, vagy csak egyszerűen a természet maga. Kínába való beutazáshoz viszont vízum szükséges!

Sokat tudnék még írni, mert annyira más világ mint a mi megszokott Európánk. Az étkezéstől a lakhatásig nagyon–nagyon más. Négy tartalmas napot töltöttem itt.
Amennyiben valakinek lehetősége van, hogy eljusson ide, szánjon rá legalább öt napot, (Macaora pedig kettőt) mert az egyes – elsősorban ausztráliai - repülőjegyekhez biztosított egynapos tranzit, csak a „jéghegy csúcsának a megmászására elég”. Csak arra, hogy ugyanazt lássuk, amit a televízióban is láthatunk.

November közepén 40 órás villámlátogatást tettem Marrakeshben.

Az egyetlen költségkímélő /fapados/ megoldást ahhoz, hogy ne kelljen tranzit szállást igénybe venni, a Budapest – Luton – Marrakesh – Madrid – Budapest útvonalat találtam.
Marokkóba magyar állampolgároknak nincs szükségük vízumra, így az egyébként igen lassú beléptetési procedúra némiképp gyorsul. Természetesen regisztrációs kártya kitöltése mind be, mind kilépéskor elkerülhetetlen.

A repülőtér épületéből kilépve már beesteledett, így a reptéri busszal az előre lefoglalt szállásomat vettem célba. Nagyon érdekes ez a reptéri busz. A vezetőtől kap egy egyszerű térképet az ember, melyen szerepel a busz útvonala /egy körjárat /, melyen a sofőr bejelöli, hogy hol kell leszállni az adott szállodához. Ez persze sokat nem segít, hiszen ismeretlen városban, sötétben, az embernek fogalma sincs merre jár a busz, meg persze nem a térkép szerinti megállókban áll meg, hanem ahol leszállni vágyó utas van.
A szálloda egy SPA hotel volt a vasúti pályaudvar közelében, ahol a szállás reggelivel – nagyon tiszta, szinte luxus kategóriájú szobában – úszómedence használattal, egyágyas szobában 35 euro/éj áron volt elérhető.

Az óváros főtere esti kivilágításban látványos volt. Teljesen olyan, mint a Travel Channel műsoraiban.

Óriási nyüzsgés, kígyós, majmos emberek, jósok, rengeteg vásárlási, étkezési, nézelődési lehetőséggel.

Másnap reggel gyalog kimentem a repülőtérre, hogy „kimérjem” mennyi idő alatt érek ki. Megnyugodva, hogy 75 perc alatt ott vagyok, /busszal egy óra volt este az út/ belevetettem magam a város medinájába. Először tettem ezt meg kíséret nélkül életemben. Teljesen biztonságos a dolog, leszámítva az apróbb atrocitásokat, amik akkor érnek amikor szolgáltatások igénybevételére próbálnak rávenni az erre szakosodott polgárok. Többen szeretnének mutatni valami csuda dolgot a közelben, melyért természetesen díjazás illeti meg őket. No meg a mozgó árusok…

Egyébként nem kell félni az eltévedéstől, ugyanis nem lehet nem eltévedni, ez elkerülhetetlen. Viszont vannak arra szakosodott szakemberek is, akik kivezetnek. Ha látják, hogy már nagyon olyan helyen jársz, ahol turistáknak igazán nincs keresnivalója, és gondolják, hogy nem családlátogatásra jöttél, felajánlják, hogy elvezetnek egy olyan pontig, ahonnan már „látszik az alagút vége”. Engem sok órás bolyongás után, amikor úgy éreztem, hogy eleget láttam, egy kisfiú vezetett ki. 1 USD összeget kapott munkájáért, aminek nagyon örült.

A medinában való közlekedés fokozott figyelmet igényel, hiszen a szűk utcákban – alig elférve – motorokkal, sőt esetenként kis méretű teherautókkal is közlekednek a helyiek.
Szupermarketek alig vannak, és – a helyieknek különösen – elég drágák. Szeszesital árusítása igen korlátozott. Egy Auchan szupermarketet találtam, ahol tudtam venni marokkói bort. Ezen kívül, még a szálloda bárjában sem szolgáltak fel alkoholos italokat. Azért én az üres üveget otthagytam a szobában. Reggeli után kisétáltam a repülőtérre, és néhány órás madridi tartózkodás után menetrend szerint 22.40-kor Ferihegyen landoltam a Wizzair járatával.

Marokkó nagyvárosai igen különbözöek. A leginkább tradicionális Fez, a „legeurópaibb” Casablanca, meg persze Agadir a fürdőváros.

A Ryanair járatai az ország minden nagyvárosába közlekednek Európából.

Azoknak javaslom Marokkó meglátogatását, akik egy kicsit „mást” szeretnének látni. Germanus Gyula után „A Kelet Varázsa” a legnyugatibb keleti országban. Mindezt olyan formában, hogy élvezheted az európai szintű szolgáltatásokat, a városokban franciául mindenki beszél, sokan angolul is, a feliratok mindenhol francia nyelven olvashatók /nem csak arabul/ A közbiztonságot én jónak tartom.

Ősztől tavaszig nincs az a nagy forróság sem, a vasúti közlekedés viszonylag jó.

Remélem sikerült kedvet csinálni az utazáshoz!

2010. október

11-én Hétfőn délután East Midlands érintésével utaztam Rigába.

East Midlands egy Nottingham közelében lévő repülőtér, mely várost a félóránként közlekedő reptéri busszal egy koraesti néhány órás városnézés keretében meg is látogattam. Az éjszakát reptéren töltöttem, ahol furcsa módon én voltam az egyetlen "szállóvendég" így viszonylagos kényelemben aludtam mintegy négy órát.

Kedden korán reggel repültem Rigába. Riga a Daugova folyó két partján helyezkedik el. Innen indulnak Svédországba komphajók. A Lett nyelvet hivatalosan az ország lakosságának 60%-a, 1, 4 millió ember beszéli. A furcsa az, hogy a legtöbben - szinte mindenhol - oroszul beszélnek.

Orosz nyelvű feliratok nincsenek. Csak és kizárólag a turisztikailag fontos helyeken az angollal egyetemben alkalmazzák. Azért érdekes, mert én a piacon, boltokban utcán, buszokon leginkább egymás között oroszul beszélő emberekkel találkoztam. Szisztematikusan eltüntettek minden szovjet időből származó emléket, és feliratot. Mindenhol lett nyelvűek a feliratok e mellet esetenként angolul, és csak harmadsorban oroszul olvashatók. Egyetlen épület számomra ami a múltat idézi, a Lomonoszov Egyetem nem sokkal kisebb mása. Ez most többek között a Lett Tudományos Akadémia épülete.

Apropó piac! Rigában található a világ talán legnagyobb piaca. 72.300 négyzetméter hivatalosan a nyitott terület. Ehhez tartoznak még tízezer négyzetméteres nagyságrendben fedett csarnokok, illetve a környező utcákban a "mozgó árusítás". A város üzleteinek kínálatában jelentős szerepet kapnak az alkoholos italok. Számos exkluzív csak szeszes italt árusító bolt van. Ennek egyik oka a svéd kompforgalom, a másik meg vélhetően a múltban gyökerezik, mintegy tradíció...

Itt sikerült megkóstolnom életem eddigi legkellemetlenebb alkoholos oldatát, melynek neve Rigai Fekete Balzsam. Ez egy 1752 óta gyártott vélhetően gyógynövényekből készült, a mi Unicumunkra kis mértékben emlékeztető folyadék. 45%-os alkoholtartalommal bír. Ízéről csak annyit, hogy a csak kenyérrel tudtam "megenni" a legkisebb - 2 dl-es- kiszerelés tartalmát.

Érdekes a lett pénz, melynek jelenlegi eladási árfolyama valamivel 400 forint felett van. Leginkább az igen kis méretű fémpénzek vannak használatban. Ez azért okos dolog, mert amíg a fém alapú pénzérmék akár 20 évig is forgalomban tarthatók, úgy a sűrűn használt papírpénzeket átlagban évente cserélni kell. Legkisebb címletű bankjegy az ötös, a legnagyobb az 500-as, mely 200.000 forint feletti értékű.

Öltözködés jellemzésére a konzervatív jelző a legalkalmasabb. Furcsa, hogy nők, férfiak egyaránt szinte csak fekete színű bőr lábbelit hordanak. Igaz nagyon nem is árulnak mást. Sportcipőben utcán alig jár valaki. Színes ruházat sem gyakori.

Sok gyaloglás, nézelődés után csütörtök délelőtt szintén East Midlands érintésével utaztam haza Budapestre. Magyar turisták számára a Balti Államok nem jelentenek elsődleges célpontot. Tavasszal jártam Vilniuszban, nemrégiben Tallinban. Ezek a volt Szovjetunió tagköztársaságai 1991-ig gyakorlatilag nem voltak látogathatók. Számomra ezen egykori zárt világ mai életébe való bepillantás lehetősége jelentette a kihívást.  

Nyilvános WC Rigában...

Zaragoza, Bergamo 2010. szeptember 20-22.

Késő délután érkeztem Zaragoza katonai-polgári vegyes hasznosítású repülőterére néhány órás bergamoi tranzit közbeiktatásával Budapestről. Mire közel egy órás buszozással beértem a városba, és elfoglaltam szerény szálláshelyemet egy kis ifjúsági szállón, ahol - már megszokott módon - az egy fős személyzet kizárólag az ékes spanyol nyelvet beszélte, már esteledett.

A hölgy beszélt spanyolul, én meghallgattam. Érteni semmit nem értettem belőle, viszont az a gesztikuláció, ami az olasz-spanyol-portugál nyelvterületen élőkre oly jellemző, szinte szükségtelenné teszi, hogy értse az idegen a helyi nyelvet, eljátszák a mondanivalót. Egy közeli még nyitva lévő szupermarketben megvásároltam a vacsorának valót, és szokásomhoz híven korán nyugovóra tértem.

Másnap reggel hátizsákommal elindultam amúgy toronyiránt a városban. Első utam a temetőbe vezetett. Valahogy mindig, mindenhol megtalálnak a temetők. A zaragozai (természetesen római katolikus) temető hatalmas, és nagyon érdekes, gazdag. Egy külön kis városrész, hatalmas fallal körülvéve, ahol autóbusz segíti a közlekedést.

A városközpontban megnéztem a sok egyházi intézmény közül a két legnagyobbat, a Nuestra Senora Del Pilar Székesegyházat, és a La Seo Katedrálist, majd a várost két részre osztó Ebro folyó partján folytattam utamat.

Eljutottam arra a nagy területre, melyen a 2008 nyarán megrendezett Víz az Életért elnevezésű szakmai világkiállítás került megrendezésre, melynek mottója a "víz és a fenntartható fejlődés". Irdatlan pénzösszegeket költhettek el a kifejezetten erre a célra épült városrész kialakítására. Egészen különleges hidak, kabinos libegő, mű tengerpart, csatornák, szálloda, park, sétányok, kiállítási épületek létesültek a világkiállításra, amit szemmel láthatóan nem tudnak mire használni.

A város legnagyobb plázájában, melyet kedvenc áruházláncom (CORTE INGLÉS) egyike ural, ráleltem egy kaposvári méretű Intersport áruházra, mely semmiben sem volt jobb, szebb, mint a mieink, csak kicsit más.

Délután a repülőtérre gyalogoltam, ahol a kilenc órás folyamatos séta után keresztrejtvényfejtéssel múlattam az időt a Ryanair járat érkezéséig, amivel éjfél után érkeztem meg Bergamoba. Aki már járt fapados reptéren éjszaka annak nem tudok különlegeset mondani. De aki nem...

Emberek, mint a heringek a dobozban, a székeken, a földön fekve, ülve százával. Az épületben már semmi módon nem jutott számomra hely, így az épület előtt találtam egy szabad fém ülőhelyet, ahol cca. két órát tudtam aludni tízperces megszakításokkal. Kora hajnalban besétáltam a városba. A vak sötétben "megnéztem" az óvárost, a domb tetejéről a kivilágított Bergamót, majd visszasétáltam a reptérre. A közeli óriási plázában, amit Orio Centernek hívnak (helyi Market Centrál) töltöttem a gép indulásáig az időt, majd a Wizzair ultra fapados gépével hazautaztam Budapestre, ahol ugyanerre gépre Bozó kollégám szállt fel Charleroi felé. Ez már egy másik történet...

Utóirat: Bergamó meglátogatását javaslom mindenkinek, aki alacsony költségből szeretne egy kis világot látni. A városka nagyon szép óvárossal bír, mely egy dombon helyezkedik el. Akár gyalog, akár felvonóval fel lehet jutni. Egy kellemes napot lehet itt eltölteni. Reggel 6 órakor induló Wizzair géppel kimenni, és másnap a délutánival visszajönni. A szűk keresztmetszet az alacsony árkategóriájú szálláshelyek szerény kínálata. De aki legény..., vagy leány... repülőtér éjszaka nagyon hangulatos! Milánóba eljutni a reptérről busszal egy főre 8,90 pénz, de ha három ember összeáll akkor kettőt fizet hármat kap akció keretében 17,80/ 3 fő. Milánóban is van mit látni! A bergamoi élményeimet nem az éjszakai városnézés keretében gyűjtöttem. Jártam már ott néhány hónapja.

Az út költségei:

Repülőjegyek, minden járulékos költséggel (4db): 17.000 Ft

Szállás: zuhanyozós, wécés egyágyas szobában 25 euro

Helyi közlekedés: 1,60 euro.

Evés-ivás, mulatozás cca 20 euro.Ennél sokkal olcsóbban nem lehet megoldani. Egyedül a hálótermi elhelyezés - ha valaki ezt felvállalja - illetve a két-három ágyas szoba tud költségcsökkentést jelenteni. Repülőjegyeket is meg lehet kapni cca. 2000 forinttal még olcsóbban, de a 22 euro + 10780 forint sem rossz ár.