Sokat olvastam, hallottam erről a távoli országról, melynek meglátogatására most bátorodtam fel.
Utazásomhoz a Qatar Airways légitársaságot választottam, mely Budapestről egy rövid bukaresti megszakítással repül Dohába. Most még a régi – regionális forgalomra méretezett – terminál üzemel, és ontja–fogadja éjjel - nappal a rengeteg utast. Jövőre átadják az új repülőteret, mely eleinte 24 millió, 2015-től pedig több mint 50 millió utast tud „kezelni”.
Rövid várakozás után repültem tovább Cebuba, ahova kilenc órás repülés után helyi idő szerint kora délután érkeztem meg. Számunkra 21 napon belüli tartózkodás esetén nem kell vízum. Fejlődő országok viszonylatában rendkívül gyorsnak nevezhető útlevélkezelés után egy még gyorsabb pénzváltás következett, majd 100 euronyi peso birtokában taxival az előre lefoglalt szállásomra „hajtattam”. Megérkezésemkor rögtön kifizettem a szállodaszámlát bankkártyával (110 USD 5 éjszakára meleg büféreggelivel kétágyas szobában egyedül), ami – mint hazaérkezésemkor megtudtam - bankszámlám azonnali zárolását vonta magával. Veszélyes vizekre eveztem…
Azt tudtam, hogy az árak alacsonyabbak mint az itthon megszokottak, de azt, hogy 100 euro pazarlásmentes elköltése 6 nap alatt fejtörést fog okozni, azt nem gondoltam.
Ízelítő az árakból magyar forintban:
- Helyi BKV (értsd ez alatt iránytaxi mikrobusz): 35 Ft
- Szigetközi hajójegyek (30 perc körüli hajókázás): 50-60 ft
- Kikötői illeték: 5 ft
- Legdrágább étel a szállodám étlapján 1200 ft
- Utazás taxival: 1km cca 60 ft
Cebu egy meglehetősen nagy sziget, melynek bejárását eleve nem terveztem. Azt viszont igen, hogy a hegyeken átkelve a túlsó oldalra eljussak. Három napon át sikertelenül próbálkoztam gyalogosan, folyton eltévedtem. Negyedik napon motorizáltam magam, és iránytaxik igénybevételével, mindig hegynek felfelé haladva próbálkoztam. Több helyen megszakítottam utamat, gyönyörködtem az élővilágban, a hegyekben, a kilátásban. El voltam ragadtatva, kikerülve a város zsúfolt, kipufogógáztól, magas páratartalomtól fuldokló nyomorúságos valójából. Majd egy újabb járműbe beszállva, - amiről azt gondoltam, hogy már a túlsó oldalra visz, lefelé a hegyről – visszajutottam a kiindulási pontra. Legkínosabb az volt, hogy ezzel viszont nem voltam tisztában, nem tudtam, hogy hol vagyok. GPS szerkezetem viszont rámutatott a szomorú valóságra. Negyedszer sem sikerült……!
A gondom az volt ezekkel az iránytaxikkal, hogy nem európai ember méretére készültek. Ezáltal menet közben igazán nem láttam ki, mert az én szemmagasságomban már a karosszéria fémszerkezete volt. Pedig sem ablak, sem ajtó nem zavarta volna a kilátást, mert azzal nem rendelkeznek ezek a szerkezetek.
Amit viszont láttam a több mint 100 kilométeres gyaloglás során: rengeteg ember, mérhetetlen nyomor sokaknak, és gazdagság keveseknek. Utcákon, temetőkben élő családok. Szép, nyugodt erdei települések. Életemben először ettem jackfruit nevű gyümölcsöt, sokat hajókáztam, jártam két közeli szigeten, fürödtem az óceánban, és néztem a rengeteg embert. Különösen sok a gyerek. Mondhatni nagyon sok… Aranyosak, barátkoznak, az egészen kicsik szókincse még szerény, a „give me money” kifejezésre korlátozódik. Egyébiránt minden írástudó beszél angolul. Az összes hivatalos felirat angol nyelvű, a médiák angol és helyi nyelveken is elérhetők. Furcsa látni, hogy két, szemmel láthatóan helybéli angolul beszélget, az emberek angolul telefonálnak. A gyorsétteremben a kiszolgáló angolul szólítja meg a helybélit, majd a törzsi nyelvén szól hátra a kollégájának. Repülőn mellettem ülő férfi mesélte, hogy Fülöp-szigeteken 16 különböző nyelvet beszélnek, amik annyira különbözőek, hogy az angol a közös nyelv, amit minden írástudó megért.
Aki teheti külföldön vállal munkát. Fülöp-szigetek népe a Perzsa-öbölre „szakosodott”. Sokan dolgoznak Szaud-Arábiában, Dubaiban, Kuwaitban, Katarban. Az angol nyelvtudás külön előnyükre válik.
A közbiztonság híresen rossz. Mindenütt biztonsági őrök, legtöbbjük fegyverrel felszerelve.
A McDonald’s étteremben fegyveres őr nyitja az ajtót. Áruházba, csak csomagvizsgálat után lehet bejutni. Itt a robbanóanyagtól félnek. Sötétedés után az utcára kimenni nem jutott eszembe.
A nemzetközi repülőtér egy külön sztori. Miután kétszer átvilágították a kézipoggyászomat, átmentem két biztonsági kapun, levettem a cipőmet egy bácsi, egy „bűvös fa bottal” még megvizsgálta a hátizsákomat közvetlenül a repülőbe való beszállás előtt. Vajon mit tud ezzel a bottal?
Az általános, hogy sokkal több embert foglalkoztatnak adott munkára, mint ez nálunk szokásos. Valószínűleg a foglalkoztatáspolitika része. Igyekeznek a lehető legtöbb embernek valami munkát biztosítani. Különösen szembeötlő ez az áruházakban, szállodákban.
Hazafelé jövet Dohában kilenc tranzitban töltött óra alatt volt lehetőségem szisztematikusan átvizsgálni a vámmentes áruház kínálatát. Akinek egy kicsi pénze is van, nem jön ki vásárlás nélkül!
Érdekes, távoli ország. Meglátogatását ajánlom elsősorban azoknak, akik már több ázsiai területet megjártak. Nem „első élményes” országként javaslom. Valójában visszagondolva ”fehér emberrel” elvétve találkoztam. Inkább csak a repülőtéren. A turisták elsősorban Malaysiából, Koreából Szingapúrból érkeznek.
